|
Menü |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
Eddig
került kiosztásra
|
Jelenleg
látogatónk van
|
| | |
» Irodalmár « |
|
Reményik Sándor: Lehajtott fővel
|
Olyan szomorú, szürke senki voltam, Vergődő, kusza, korafáradt lélek, De jöttek döngő léptekkel az évek, És engem mégis valakivé tettek, Köztem, s az élet közt hidat verettek. Kifele: nőttem. Minek is tagadnám? Hisz név a nevem két ország előtt. Könnyen értem el egy magas tetőt. Árva szívemre hull most a babér, Ó több, mint amennyit a szívem ér. A babérfát, amelynek levele Rámpereg, - vajjon milyen erő rázza? Emberszeszély felcsapó lobbanása, Csak pillanatra megfeszült karok? Vagy tán - örökkévaló viharok?! A dicsőségem bús sziklafokát Szeretném most már nagyságban elérni: Magambaszállni, önmagamba térni, Miként a kristály, jegecedni lassan, Lenni zárt egész minden kis darabban. És érni, mint a jó gyümölcs a fán, És leszűrődni, mint az aszú-bor, Kivésődni, mint a márványszobor, Sorstól és fájdalomtól ihletetten, - És úgy zengeni tovább a szívekben. Mert most a babér nyomja homlokom, És nyugtalanít minden szeretet, Jobban, mint csel, mit gyűlölet vetett, S mint ádáz irigység, mely rámszakad, Lehajtom főmet a babér alatt.
|
Rovatfelelős: Desideria al Sahib Sheik
A cikk eddig 14 tagunk figyelmét kötötte le.
|
|
| |